22. rész Cím: Féktelen félelem!

~Hapci! Hapci! Hapci! -Keltem fel Danielle, abba nem maradó tüsszögésére.
~Az istenét! Egészségedre már. -Néztem rá kidülledt pupillákkal. ~Bocs, bocsi..Ne,ne haragudj! -Mentegetőztem az ideges kiakadásomról. -Csak olyan feszült vagyok. -Sóhajtottam.
~Harry, Harry...Kelj fel. -Hajoltam oda óvatosan és elkezdtem a fülébe sugdosni.
~Ne, kérem ne bántson.Oda adok minden értékek csak ne bántson. -Ordibált fel hangosan, ~ de gondolom, csak ugratásból ~  hisz Harry az Harry.  ~Jó oké mondjad, mi nyomja a pici szívedet :) -Ült fel a homokból és kisimította a szemem közül ólálkodó, sötétbarna hajszálakat.
~Vigyél haza. -Néztem rá kérően. ~Gyertek ti is.Egyébként is apa már vár, nem is láttuk egymást már rég, hiányzik. Érted. -Piszkáltam meg göndör fürtjeit.Ejtett egy pimasz mosolyt pirosló arcán, felpattant a homokból és máris tette amit kértem. Én rögtön utána felemeltem hátsóm a piha-puha homokból és szaladtam "Hercegem" után aki nem feher lovon, hanem BMW-n fog hazavinni.Senkinek sem volt ellenvetése az ~Együnk nálunk~ dologgal kapcsolatban, aminek örültem.Mindenki összeszedte a kis cókmókját és beszálltunk a parkolóban virító fekete-szürke kocsiba.
~Hű, légkondi. -Nevetett fel Louis. ~Neked ilyened is van Harry? -Kérdezett rá kötekedően.
~Louis nekem mim ne lenne? -Oldotta meg egy sikkes válasszal a helyzetet. És beindította a gépezetet.
~Ó, milyen szépen szól a kicsikém! -Áradozott.
~Na menjünk már, ne várass. -Veregettem vállon, ami azt idézte elő, hogy szegénykém beverte a fejét a kormányba. ~Bocsánat! -Röffentem fel.
~Hahaha..Ne nevess. -Nézett rám zsibbasztóan, majd 120-al kirepesztett a parkolóból, egy csábos mosolyt hagyva maga után.Az út további része zökkenő mentes volt és csendes.
~Hát megjöttünk. -Sóhajtott fel Harry, 15 perccel később.Felhajtott a kocsi feljáróra és leállította a motort.
~Be jöttök? -Szegeztem nekik a kérdést.
~Hát ööm.
~Hmm.Nem is tudom.
~Hát..
~Szerintem menünk kéne, de..-Motyogták egymás után, a hülyeségeiket.
~Hát akkor sziasztok. -Nyitotta ki az autó ajtaját, és kiugrottam abból.
~Persze, hogy megyünk.Ne nevettess. -Válaszolt vissza, pár perccel később, a csíkos pólós srác.
Neon zöld, hatalmas táskámba ~ami tele volt kacatokkal~ a házkulcsot keresgéltem. Nálam ez a annyit jelent, hogy tűt a széna kazalban.
~Ó, ó megvan. -Lélegeztem nagyot. És kihúztam a táskából. Beledugtam a kulcs lyukba, és elfordítottam. Szép lassan el is fordult és kitárult az ajtó.  ~Na tessék mennyetek, vagy mennyek én?  -Ajánlottam fel, a belépést jéghideg házba.
~Menny! - Lökött meg hátulról Niall és erre a mozdulatára beestem az ajtón, és csúsztam gy métert a csempén. Becsuktam a szemem, hisz úgy könnyebb volt. Elnevettem magam, mint valami félbolond, de olyan jó volt, olyan igazi, szívből jövő.Oldalra nézve, rettenetes látvánnyal szembesültem.A nappali közepén, apa egy széken ült, megkötözve. Három símaszkos férfi, gépfegyvereket tartottak fejéhez és egy rám szegeződött. Apa homloka verejtékes volt, szemei dühösek és mégis megrémültek. nem tudtam mit tegyek, hogy elkerüljek egy hatalmas tragédiát ha beengedem az 5 srácot és a 4 lányt. Integetni, taszigálni nem tudtam, hisz a fenyegetés komolyan hangzott az idegen férfi szájából "Ha megmozdulsz, meghal a papa" ...
Nem kockáztathattam, hisz apám élete a világon a legfontosabb volt számomra, de a srác akit szeretek ott volt, a legjobb barátnőim ott voltak. Louis, Niall, Zayn és Liam ott voltak. Szinte a családom. Inkább én, mint ők. Futtattam az agytekervényeim.Izzadt a tenyerem, kiszáradt a szám és remegtek a lábaim. Nem tudom mit csináljak. Jobbra vagy balra? Fel vagy le? Ki vagy be? A teljes összeomlás szélén voltam.
~Ó, betaposok valamit aztán pihizek. -Röhögött bele a képembe Louis, oda lépve hozzám. ~Jézusom, kapta fel a fejét, meglátva a tényt, hogy baj van. Sarkon fordult és tett két lépést az ajtó felé és próbált jeleket leadni a többieknek, hogy húzzanak el innen, ha élni akarnak.
~Hé, te. Állj csak meg. -Szólt mély torokból az egyik, férfi és óvatosan visszahúzta Louis-t, pólója gallérjánál fogva. ~Többiek, gyerünk. Befelé. -Tartotta fegyverét fejőkhöz, mikor mindenkit behajtott, mint egy Isten. Én még mindig értetlenkedve álltam a helyzet elé.
Hogy kerülnek ezek ide?
Kik ők egyáltalán?
Kiért jöttek?
 Mit akarnak?
Mit tett apa?
Mit tettem én?
Vagy mit tettek a skacok?
Állandóan járt az agyam, a megoldás keresésére. És mire jó a túszejtés? A fegyverek? Az álarc? A semmit tevés? És mit tegyek én? Álljak a sarkamra és küzdjek, míg le nem puffant valamelyik? Vagy várjak türelmesen, míg sorba meghalunk? Vagy reménykedjek a túl élésben? A sok kérdés felőrlődött bennem, és eluralkodott rajtam a Féktelen félelem!